A SZTAKI Szótár bemutatja - Lőwy Árpád: Disznólkodni szabad

Lőwy Árpád: Disznólkodni szabad

RÉTHY LÁSZLÓ

Ebben a mai világban nagyon nagynak és nevezetesnek kell lenni annak
az egyes embernek, akinek élete-halála magára tudja vonni a többiek
érdeklõdését. Mégis, talán lesz, aki egy pillanatra megáll velem
Réthy László sírja mellett. Oly sokan ismerték az egész országban,
bizonyára sokan is lesznek, akik velem együtt odavetik most az
emlékezés göröngyét koporsójára.

Érdekes, furcsa ember volt, megtestesítõje egy különös típusnak,
amely kiveszõben van, bár még elég sokan vannak képviselõi.
Jelentékeny tudós, akik értenek hozzá, úgy mondják, kiváló szakembere
a magyar numizmatikának, kitûnõen kiismerte magát a régi magyar
érmek aprólékos és bonyolult birodalmában. Éles és kombinatív elme
volt s képességét sikerrel próbálgatta õstörténeti problemákon. A
román nép eredetérõl mai hazájában s Magyarországon való
elhelyezkedésérõl nagyon érdekes, éles elméjû hypothesist állított
fel, amely magában, ha érvényességét figyelmen kívül hagyjuk is, mint
éles elméjû kombináció, szinte mûvészi érték. A magyarok eredetérõl
is õ állította fel elõször azt az elméletet, melyet késõbb Vámbéry
fejtett ki és indokolt részletesen, hogy ti. a magyar nemzet itt a
haza földjén egyesült egységes nemzetté a különbözõ fajú és nyelvû
népek konglomerátumából. S ez az erõs elméjû tudós egész világ
életében öreg diák maradt. Világnézete, gondolkodásmódja, életmódja,
viselkedése egy díáké volt, aki megöregedett, megõszült, dolgozott és
szenvedett, de sohasem szakadt el a bohó diákságtól. Igényei is
egészen diákosak : malaczlopó köpönyeg, egy hónapos szoba és mindaz,
ami ezekkel együtt jár. Mulatsága: füstös józsefvárosi kurtakocsmában
jókedvû cimborák közt vacsorázgatni és adomázni estétõl éjfélig. Van
egy speciális magyar diák költészet, amely kéziratban, emlékezetben terjed
tovább és marad meg diákok nemzedékeirõl nezmedékeire, primitív humora
vaskos, durva, de gyermekiesen ártatlan erotikája nem birná el a
nyomdafestéket. Ártatlan, és tapasztalatlan fiatal emberek
pikántoskodása ez, amely kacagásban harsan ki, ha alkalmas pillanatban
kimondanak, vagy éppen ügyes rímbe fonnak bizonyos nyilvánosan
kimondhatatlan szavakat s el van ragadtatva, ha ez még valamelyes
elmés fordulat révén történik. Ennek a diák-poézisnek volt mestere
Réthy László s diákok, hozzá hasonlóan diákos érzésü emberek voltak
hálás publikuma. Kis táskája, melyet el nem hagyott volna maga mellõl
a világért sem, tele volt efféle verssel s nem fukarkodott vele,
élvezettel olvasgatta fel, különös éneklõ hangon, amely egyenes
utódja a régi magyar diákok szavaló modorának, ha a társasága kíváncsi
volt rá. Bizonyos humorisztikus kultuszt csinált ebbõl a
költészetbõl, felolvasásának voltak stereotip cerimoniái - ilyenkor
nem Réthy László volt, a tudós, az akadémikus, hanem Lõwy Árpád, a
költõ. Hírneve és népszerûsége, amit ezzel szerzett, legfõbb öröme
és büszkesége volt. Minden ember, a legszegényebb életü is talál
magának valamit, egy illúziót, egy hazugságot, egy örömet, amibõl
glóriát fon saját homlokára - az õ glóriája kopott verses táskájából
sugárzott ki. Most el fog porladni vele együtt a verses táska is, de
bizonyos, hogy furcsa rímeit még sokáig fogják mondogatni, szájról
szájra adni jókedvû, mulatozó diákok.

(Schöpflin Aladár - NYUGAT, 1914.)